Rájöttem, hogy van időm élvezni dolgokat

Minél hamarabb nevén nevezzük a traumát, annál hamarabb lesz esélyünk túllépni rajta — vallja Pion István, aki író és egyben újságíró is. Áprilisban jelent meg első regénye, „A Búbánat-völgyön át”, a Jelenkor Kiadó gondozásában, melyben egy felnövéstörténet keretében beszél a gyerekkorában, majd az egyházi iskolában őt ért abúzusról. Istvánnal beszélgettünk a könyvről, identitásról, a szorongásról, és annak lezárásáról.

forrás: lira.hu

A könyv a személyes traumából indul ki, mégis szépirodalmi mű lett belőle. A könyvbemutatón kiemelted, hogy ez nem egy terápiás szöveg, a történeted irodalmi szempontból mozgatott. Mikor kezdett el nemcsak feldolgozandó életeseményként, hanem irodalmi anyagként is érdekelni?

2012-ben, az első verseskötetem megjelenése után elkezdtem dolgozni rajta. Amikor megmutattam a szerkesztőmnek, Nagy Boglárkának, akivel abban állapodtunk meg, hogy ez egy kelet-európai, kilencvenes évekbeli roadmovie lesz. Nyomokban még tartalmazza ezt az életérzést, de akkor még nem tudtam, hogy mi lesz a vége a történetnek. 2017-ben, a MeToo-mozgalom indulásának idején az országos slam poetry bajnokságon elmondtam egy szöveget: valójában itt akartam közölni mindenkivel, hogy mi történt velem. Hát, ez nem sikerült. Senki, talán még én magam sem értettem egészen tisztán. Hétfőn reggel már úgy mentem be a szerkesztőségbe, hogy ezt szeretném megírni, vasárnap már ömlött a MeToo. Aztán elindult az egyházi eljárás, ami gyorsan lezajlott. Azt hittem, hogy itt vége is van. Ez a fordulópontja a történetnek. A szerzetes személyiségi jogokra hivatkozva beperelte az első számú bejelentőt, én a második vagyok. Első fokon megnyerte. Megszületett az ötlet, hogy a bírósági eljárás szerepeljen a regény végén. Csak nehéz úgy megírni a végét, hogy nem tudod, hogy mikor van vége. Merthogy a bíróság a másodfoktól kezdődően a tanúkat semmiről sem értesíti. Később az alkotmánybírósági határozatról már az alperest sem tájékoztatják. Egy évvel később vettük észre, hogy az alkotmánybírósági határozat megszületett. Ott lett világos, hogy akkor most tényleg vége van. Volt, hogy úgy éreztem, kész a könyv, leadtam a szerkesztőnek. Elkezdte szerkeszteni, én elmentem a szerzőfotózásra, és akkor jött a hír, hogy kúriai határozat született. Tehát közölni kellett a vele hogy még most sincs készen. Velem együtt ő is hosszú éveket töltött ezzel a regénnyel. Ezért is kapott virágot a könyvbemutatón (nevet).

A könyvbemutatón mondtad a következőt: „Alapvetően egy nagyon boldog ember vagyok, nem szeretek leragadni a tragédiáknál, azokban élni. Minél hamarabb nevén nevezem a dolgokat, annál hamarabb megoldódnak, annál hamarabb túl leszek rajtuk.” Hogyan viszonyult egymáshoz az irodalmi, az újságírói és a pszichológiai értelemben vett “megnevezése” a történetnek?

Írás közben ezen a hármas egységen nem gondolkodtam. Személyes oldalról a boldogság a legfontosabb része, nem szeretek benne ragadni a szenvedésben. Nem jó áldozatként élni, főleg, amikor mások mondják azt, hogy te áldozat vagy. Fontos meghatározni, hogy meddig vagyok áldozat, és honnan nem. Ezt nem lehet egyedül, kell hozzá egy pszichológus vagy pszichiáter segítsége. Az újságírói oldala a tényekhez való makacs ragaszkodás. Fura volt újságíróként a saját ügyemmel foglalkozni, ezért az első és egyetlen cikkem után nem is írtam többet. Pont azért, mert a hírnek én voltam az egyik alanya, és szakmailag nem találom ennek azt az oldalát, ahonnan én tudosíthatnék, ezért is adtam át Urfi Péternek, ami életem egyik legjobb döntése volt. A bíróság külön kiemelte, hogy a tárgyalásokkal kapcsolatos sajtóanyagokkal megfelelően tájékoztatták a közvéleményt. Kizárólag a tárgyalások után jelentkezett cikkekkel, tehát véletlenül sem akarta befolyásolni a bíróságot a döntésében. Íróként, ahogy ez az első válaszomban is benne volt, sokkal hamarabb érdekelt az életemnek ez az időszaka, mint amikor ez tudatossá vált. Végig a központi magot kerestem, amit sokkal később találtam meg.

Pion István

Írás közben mennyire volt tudatos, hogy ez nemcsak rólad, hanem más áldozatokról, az elhallgatásról és az intézményi felelősségről is szól?

A bírósági folyamat során már tudtam, hogy ezzel társadalmilag is a fontos munkát végzek. Egészen addig csak egy regény volt, ami “szórakoztatni” akar. De onnantól kezdve sokkal nagyobb súlyt kaptak a mondatok, és sokkal jobban vigyáztam arra is, hogy ezek a súlyok ne nyomják agyon a mondatokat.

Mit nem tudott volna elmondani a tinédzserkori elbeszélés önmagában, amit a történetet követő reflexiód, illetve a bírósági iratok hozzá tudtak tenni?

Nem tudom, hogy hova futott volna ki akkor a történet, ha ez nincsen. Klasszikusan regényszerű, amíg el nem érünk a bírósági szakaszig, és egészen odáig önmagában állva talán túlságosan olyan, mint amit már írtak néhányan. De azt hiszem, nem az én dolgom, hogy analógiákat hozzak.

Szintén a könyvbemutatón mondtad: „A szorongás elodázására, megúszására vagy tompítására használt időt most egészen másként tudom megélni.” Mesélnél arról, hogyan alakult az időhöz való viszonyod?

Bár hosszú folyamatnak tűnik, a váltás egyik pillanatról a másikra megtörtént. Elkészült a könyv, hazaértem, és elkezdtem egy sorozatot nézni, és azt gondoltam: milyen jó ez a sorozat. Előtte is néztem, de addig valójában mindegy volt, hogy mit nézek, csak valami menjen, hogy elvonja a figyelmem. Rájöttem, hogy van időm élvezni dolgokat. És ez azt is jelenti, hogy üres időm is van, tehát nem kell valamivel elfoglalnom magam azért, hogy oldódjon a szorongás. Mondok egy másik példát. Van egy olyan tervem, ami annyira hosszútávú, hogy simán benne van, nem készül el. Írtam néhány verset az apám halála utáni időszakról, és gondolkodtam, hogy hogyan lehetne elhelyezni ezt a három verset. Nem folyóiratban, hanem könyvben. Rájöttem, annyira távol áll az eddigi verseimtől, hogy nem tudom összekapcsolni őket. Ebből jött az ötlet, hogy írjak a másik két legközelebbi családtagomról, édesanyámról és a nővéremről. Azonban róluk nem tudok, hiszen élnek, és
nagyon nem szeretném, hogy meghaljanak. De már ilyen hosszú távon is merek gondolkodni.

A pszichológiai terminusok ma már a hétköznapi nyelvünk részei: pl. abuzív, toxikus, nárcisztikus. Sokan felületesen használják ezeket a fogalmakat. Emellett a traumák szépirodalmi formában történő megjelenítése is egyre népszerűbb. Szerinted fontos, hogy a száraz, pszichológiai koncepciókat ellensúlyozzuk akár autobiografikus, akár fikcionált irodalommal?

Amikor az ember pszichológiával foglalkozik, az elsősorban nem tapasztalati, hanem tanulással történik. Mindenki volt gyerek, de a legtöbben nem emlékszünk azokra a tapasztalatokra, amiket aztán megmagyaráz a pszichológia. Megérkeznek azok a felismerések, amikhez az ember a pszichológiai fogalmak segítségével jut el. Amikor ezt a kettőt összekapcsolja, jön a saját története. Azt hiszem, a legtöbbet a saját és mások történetein keresztül tudunk megélni a pszichológiából. Nem megtanulni, hanem megélni.

A könyv megírása után milyen irányba tartasz: vissza a lírához, tovább a próza felé?

Sokan szeretnének a próza felé terelni, amit nagyon élvezek, mert egészen eddig egyetlen ember volt az életemben, aki azt mondta, hogy írjak prózát, egyedül Nádasdy Ádám. Nem voltunk baráti viszonyban, nem tanított, de néhányszor együtt olvastunk fel, és az egyik ilyen alkalom után azt mondta, hogy ,,István, magának prózát kéne írnia!”. Most az a legnagyobb kihívás előttem, hogy azt a néhány dolgot befejezzem, amibe a regény írása közben belekezdtem. Például egy gyerekvers-kötet, Slimákról, a csiguszról. A szándék, hogy alapvető versformákon rendszerezetten vezesse végig a gyerekeket. Szeretném, hogy legyen benne a gyerekek fülében, hogy itt valamit hallanak, amiről még nem tudják, hogy micsoda, de majd megtanulják. És amikor tanulnak róla, tudni fogják, hogy
mi az a hosszú-rövid szótag. Mert nem szokták érteni, pedig ez csak zene és matek.

Battai Detre

kiemelt kép forrás: Pion István