Momo és az időrabló Szürke urak

Felnőtt fejjel nem gyakran járunk ifjúsági előadásokra, hacsak nem gyereket kísérünk, de a Momo esetében valahogy mégis azt éreztem, hogy érdemes félretenni ezt a kategóriát, és egyszerűen csak nézőként beülni az Örkény Színházba. Nem azért, mert „gyerekdarab”, hanem mert nagyon is létezésünkkel kapcsolatos kérdéseket feszeget.

A magyar nyelvű szövegkönyv Győri László fordításának felhasználásával készült Michael Ende regényéből, ami már alapból egy elég erős kiindulópont. A történet nem bonyolult, de nagyon pontos: Momo, egy kislány, aki egy romos amfiteátrumban él, egy olyan világba kerül, ahol megjelennek a szürke urak. Ők nem erőszakkal veszik el az emberek idejét, hanem meggyőzéssel. Azzal az ígérettel, hogy ha spórolunk az idővel, majd később jobb lesz minden. És közben pont az történik, hogy az élet elkezd kiürülni: eltűnnek a beszélgetések, a leülések, a váratlan pillanatok, a figyelem.

 Örkény Színház / fotó: Horváth Judit

Ebben a világban Momo az egyetlen, aki még „nem siet át” mindenen. Aki tud figyelni. És aki emiatt veszélyessé is válik a rendszerre. Innen indul el a történet, amikor egy teknősbékával az oldalán elindul, hogy visszaszerezze az ellopott időt, és valahogy helyreállítsa azt, ami szétesett.

Az előadás viszont nem csak a történetet meséli el, hanem eleve egy olyan színházi helyzetet hoz létre, ami kizökkent. Nem lehet kényelmesen kívül maradni. A nézőtér és a színpad viszonya felborul, a tér átrendeződik, és hirtelen nem „nézzük” a történetet, hanem benne ülünk. Ez már az elején ad egy furcsa, kicsit bizonytalan érzést, mintha nem lenne teljesen stabil a nézői pozíciónk. És ez nagyon illik ahhoz, amiről az előadás szól: az idő sem stabil, csak mi próbáljuk annak hinni.

 Örkény Színház / fotó: Horváth Judit

A látvány és a zene folyamatosan dolgozik ezen az érzésen. A fények sokszor nem csak hangulatot teremtenek, hanem ritmust is diktálnak. A hangok, a zenei ismétlődések, a metronómszerű lüktetés mind azt erősítik, hogy itt valami folyamatos számolás történik. Mintha az idő nem háttér lenne, hanem egy jelen lévő erő, ami figyel minket is. A szürke urak világa közben nem is annyira fantázia, inkább egy nagyon is ismerős logika eltúlzott változata: gyorsabban, hatékonyabban, „majd később úgyis jobb lesz”.

A rendező, Polgár Csaba koncepciója szerintem pontosan erre a feszültségre épít: hogy egyszerre legyen mese és nagyon mai szorongás is. Az adaptáció Gáspár Ildikó munkája, aki jól tudja tartani ezt az egyensúlyt, hogy ne csússzon át sem didaktikába, sem puszta mesébe. A dramaturgiai és zenei rétegek Varga Zsófia és Matkó Tamás munkájában állnak össze egy olyan ritmussá, ami végig mozgatja az előadást, és nem engedi, hogy „kieshessünk” belőle. A látványvilág Izsák Lili munkája, ami egyszerre szép és kicsit nyugtalanító: mintha egy álom és egy gépvilág határán lennénk.

A színészi játék különösen fontos ebben a struktúrában, mert nem csak karaktereket látunk, hanem egy rendszert is, ami folyamatosan újraformálja őket. Szaplonczay Mária Momója nagyon tiszta jelenlét, nem túljátszott, inkább figyelő és csendes középpont. Ez azért erős, mert tényleg köré szerveződik minden. Für Anikó Hóra szerepében az idő másik oldalát hozza be: nem sürgetést, hanem súlyt és lassúságot, ami kontrasztban áll az egész világ rohanásával. A többi szereplő – köztük Friedenthal Zoltán, Nagy Zsolt, Terhes Sándor, Rába Roland, Takács Nóra Diána, Kövesi Zsombor, Józsa Bettina, Borsi-Balogh Máté, Máthé Zsolt – hol konkrét figurákat, hol inkább működési elveket jelenít meg, főleg a szürke urak világában, ami ettől lesz igazán nyomasztó: nem egy embercsoport, hanem egy rendszer.

 Örkény Színház / fotó: Horváth Judit

Az előadás nem véletlenül kapott szakmai elismeréseket is: Friedenthal Zoltán játéka, Izsák Lili látványvilága és Matkó Tamás eredeti zenéje külön díjakat is elnyert különböző színházi fórumokon, ami jól jelzi, hogy az összművészeti koncepció több szinten is erős visszhangot váltott ki. Felnőttként mégis azt gondolom, hálásak lehetünk az alkotóknak, mert ha az előadás igazán „átüt”, akkor levesz rólunk valamit abból a folyamatos idő-nyomásból, amit a mindennapokban cipelünk. Nem megoldja ezt, hanem inkább átfordítja a kérdést. Nem az lesz a lényeg, hogy kevés az idő, hanem hogy közben hogyan vagyunk jelen benne.

Örkény Színház / fotó: Horváth Judit

Számomra az előadás üzenete valahol nagyon egyszerű, de éppen ezért erős: akkor tudunk igazán kapcsolódni egymáshoz, akkor tudunk nyitottak és figyelmesek lenni, ha nem folyamatosan számoljuk az időt. Ha nem „elhasználni” akarjuk a pillanatokat, hanem benne maradni. És néha azt csinálni, ami nem produktív, nem hasznos, csak egyszerűen jó.

És talán ez az, ami a Momo után egy ideig még velünk marad: hogy a lassúság nem hiány, hanem tér. És ebben a térben lehet először észrevenni egymást igazán. Mire véget ér, az emberben nem egy tanulság marad, hanem inkább egy finoman zavaró kérdés: mikor engedte el utoljára az időt anélkül, hogy el akarta volna tenni későbbre.

Neuman Félix

Kiemelt kép: Örkény Színház / fotó: Horváth Judit