Több mint játék

A jégcsarnok hűvös levegője, a korcsolyák fémes csikorgása a jégen és az öltözőben terjengő, jellegzetes izzadságszag – ez az a világ, amely kívülről nézve csupán kemény ütközésekről és taktikai csatákról szól. Ám a magyar jégkorong valósága korántsem merül ki a gólstatisztikákban vagy a bajnoki táblázatok helyezéseiben. A sportág valódi erejét azok a láthatatlan kötelékek, a közösségi lét és az az elhivatottság tartja életben, amely generációról generációra öröklődik. Szalma Zsolt, az UTE tapasztalt csatára a saját pályafutásán keresztül világít rá: mi rejlik valójában a sisakok és a címeres mezek mögött.

Mi tartja életben a magyar jégkorongot?

A magyar jégkorong elmúlt évtizedei látványosak. Új csarnokok nőttek ki a földből, a sportág népszerűsége évről évre növekszik, és a válogatott is rendre bizonyítja, hogy a nemzetközi színtéren sem kell szégyenkeznünk. Ám minden siker mögött ott lapul egy-egy, – a címlapokra ritkán kerülő – emberi történet. Szalma Zsolt számára a jégkorongos lét nem egy nagyvárosi arénában, hanem egy egyszerű újpesti óvodai korcsolyázáson kezdődött. Ötéves korában nem azért lépett jégre, hogy profi karrierről álmodozzon, csupán jól akarta érezni magát.

„Az első alkalommal nagyon élveztem, lehetett menni állatkodni, őrültködni” – emlékszik vissza Zsolt a kezdetekre.

A gyermeki felfedezés öröme a mai napig a legfontosabb hajtóerő, amely a sportot életben tartja. A magyar utánpótlássport fundamentumát ugyanis nem a szerződések, hanem az a közösségi élmény adja, ami miatt egy gyerek évtizedekig hű marad a jéghez. A gyermekkor gondtalansága azonban elkerülhetetlenül találkozik a tudatossággal. A tizenéves kor küszöbén eljön az a vízválasztó pillanat, amikor a sport többé már nem csak szórakozás, hanem hosszú távra szóló választás. Ebben a korban dől el, kiben munkálkodik olyan belső tűz, amely a lemondásokon túl is hajtja előre. A sportoló számára ekkor kezd tudatosulni, hogy a jégkorong több mint szabadidős elfoglaltság, ez egy életforma, amelyben a teljesítményért áldozatot kell hozni.

„Valamilyen szinten választani kellett, hogy a haverokkal bandázom-e, vagy elmegyek edzésre” – magyarázza a jégkorongcsatár.

Szurkolói szemmel nézve irigylésre méltó lehet a profi életforma, a valóság azonban jóval kiélezettebb. Mivel a magyar profi jégkorong nem minden esetben jelent biztos anyagi hátteret, ezt Szalma Zsolt is megtapasztalta a győri időszak alatt. A játékosok hónapokon át bizonytalanságban éltek, miközben ugyanúgy készültek és játszották a mérkőzéseiket. A nehézségek ellenére a csapat végigcsinálta a szezont. Szerinte ebben nagy szerepe volt annak a közösségnek, amely a jégkorong sajátja.

„Elindultak az anyagi nehézségek a klub részéről, és ez nem volt egy kellemes időszak. Nem tudtál úgy félretenni, hogy öt hónapnyi fizetésből kihúzd a tizenkettőt. Amikor ott vagy a pályán, ki tudod zárni ezeket a dolgokat. Ott vannak a többiek, és csinálhatod azt, amit szeretsz” – idézi fel.

 

Hangsúlyozza, hogy a kifejezés, miszerint ők egy “kiscsalád” nem csupán sportolói közhely, mivel rengeteg időt töltenek együtt. A sportágban a csapattársak nem csupán együtt játszanak, hanem együtt élik meg a mindennapok nehézségeit is. A közös utazások, az öltözői beszélgetések, a videóelemzések és a pályán megélt sikerek vagy kudarcok olyan kapcsolatokat alakítanak ki, amelyek jóval túlmutatnak a sporton. Nem véletlen, hogy a játékosok gyakran második családként beszélnek a csapatukról. Éppen ezek a kötelékek segítenek átlendülni a legnehezebb időszakokon is, és ezek adják azt a pluszt, ami miatt az ember másnap újra munkába áll.

„Szezon közben több időt töltünk együtt, mint a családjainkkal” – fogalmazza meg Zsolt az összetartozás érzését.

 

A közösség jelentősége számára különösen erősen kapcsolódik Újpesthez. Az UTE nem csupán egy klub vagy egy állomás a pályafutásában, hanem a gyerekkorát, a kezdeteket és a hovatartozását jelenti. A lila-fehér mez viselése számára ezért nem egyszerűen feladat, hanem felelősség is. Egy olyan kapcsolat szimbóluma, amely több mint húsz éve tart, és amelynek meghatározó része a klub körül kialakult közösség.

„Én Újpesten nőttem fel. Oda jártam meccsekre, nem is szurkoltam más csapatnak” – mondja.

Az Újpesthez való kötődését az is erősítette, hogy pályafutása során többször megtapasztalta, milyen törékeny lehet egy sportolói karrier. A győri időszak nehézségei, a csapatváltások és a pályán megélt hullámvölgyek mind hozzájárultak ahhoz a szemlélethez, amely ma is segíti. A sportoló azt is kiemeli, a legfontosabb ilyenkor az, hogy az ember ne veszítse el a motivációját, és mindig a következő lehetőségre koncentráljon. Úgy véli, nincs értelme hosszasan a hibákon rágódni, ezt így foglalja össze:

„Mindig van egy új nap. Ha van egy rosszabb napom vagy egy rosszabb meccsem, akkor azt mondom magamnak: megtettél mindent? Meg. Oké, holnap lehet jobb lesz. Ha holnap is rossz, akkor majd jön a következő nap.”

Az elmúlt évek során azt is megtanulta, hogy nem kizárólag az eredményekben lehet megtalálni a motivációt. Ha nem jönnek a gólok vagy nem úgy alakul egy mérkőzés, ahogy tervezte, akkor is igyekszik megtalálni azt, amivel segítheti a csapatot.

„Mindig megpróbálom megtalálni azt az egy-két dolgot, amivel hozzá tudok tenni a játékhoz, és amit élvezni tudok.”

Ez a hozzáállás nemcsak a pályán segíti át a nehéz időszakokon, hanem abban is, hogy az Újpesthez visszaigazolva érettebb játékosként állja meg a helyét abban a közegben, amelyben felnőtt. Ahogy Zsolt tapasztalt játékosként a pályán vezeti társait, úgy vállal egyre nagyobb szerepet a következő generációk nevelésében is. A párjával közösen szervezett korcsolyatechnikai táborokban, valamint az utánpótlásban végzett edzői munkája során ugyanazt igyekszik továbbadni, ami annak idején őt is a jégen tartotta. A sport szeretetét és a közösség élményét. Meggyőződése szerint a fejlődés alapja nem a teljesítménykényszer, hanem az, hogy a fiatalok örömmel érkezzenek az edzésekre, és jól érezzék magukat a jégen. A jó közösség, a támogató edzők és a sikerélmények legalább olyan fontosak, mint a technikai fejlődés. Ma már nemcsak játékosként, hanem edzőként is ez a szemlélet vezérli.

Szalma Zsolt története arra emlékeztet, hogy a sportág valódi ereje nem a statisztikákban rejlik. Sokkal inkább azokban az emberekben, akik nap mint nap életben tartják a jégkorongot. A hitet a gyerekekben, akik először húznak korcsolyát, az edzőkben, akik megszerettetik velük a játékot, és azokban a játékosokban, akik a nehézségek ellenére újra és újra visszatérnek a jégre.

A Megyeri úti jégcsarnokban időközben véget ér a mai edzés. A korcsolyák nyomai lassan eltűnnek a frissen simított jégen, az öltözők elcsendesednek, a reflektorok fénye pedig fokozatosan kialszik. Másnap azonban minden kezdődik elölről. Újra megtelnek a lelátók, újra benépesül az öltöző, és újra jégre lépnek azok, akik számára ez több mint egy sport. Talán éppen ez a magyar jégkorong legnagyobb ereje, hogy generációról generációra tovább örökíti ugyanazt az érzést, amely egykor egy újpesti kisfiút is magával ragadott, és amely miatt több mint húsz évvel később még mindig ugyanazzal az elszántsággal húzza fel a lila-fehér mezt, mint amikor először lépett a jégre.

Sári Noémi

mentor: Csaba Beatrix

korrektor: Breznay Orsolya

fotók: Sári Noémi és Instagram