A Bálint György Újságíró Akadémián innen és túl

Sokszor halljuk, hogy előfordulnak az ember életében „sorsfordító” pillanatok, döntések. Ilyen volt számomra amikor jelentkeztem a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémiára. Gyerekkorom óta vonzott az írás, ésatöbbi, a szokásos sablonszöveg. De valóban klisé ez?

Szerettem azt hinni, hogy nem vagyok útkeresős típus. A élet erre rácáfolt. Elkezdtem japánul tanulni, mert azt gondoltam, hogy majd én, az európai szőke, kékszemű lány újságíró lehetek majd a Felkelő Nap országában. Két évvel ezelőttig makacsul hittem, hogy nekem Japánban van dolgom. Ma már nem érzem így egészen, de vonz még, hogy külföldön is próbára tegyem magam. A japán (pop)kultúrát azért még szeretem.

Életcél, élmények, megerősítés

Elkalandoztam.  Mit is adott nekem az akadémia? Rengeteget, de néhány címszóban könnyebb összefoglalni: barátokat, mentorokat (akiket egy nap talán közvetlen kollégáimnak is hívhatok majd), életcélt, élményeket, megerősítést.

Megerősítést, hogy nem véletlenül vonzott mindig is a média. Volt egy kis előképzettségem, mielőtt jelentkeztem az akadémiára. Nagyjából fél évet dolgoztam már a 168 Óra című hetilapnál, még 2020-ban. Nem épp a legelegánsabban jöttem el onnan – azóta is tépem magam miatta –, mert egyszerűen csak felálltam, miután menesztették az akkori főszerkesztőt, Rózsa Pétert.

Amikor viszont éppen nála és az egykori lapszerkesztőnél, Somfai Péternél szinte egyszerre láttam meg Facebookon az Akadémia hirdetését, azonnal tudtam, ott kell lennem. A gondolatot tett is követte.

„akarj valamit”

Mikor február 11-én beléptem a Sajtóházba, a legkínzóbb kérdésem az volt: ugyan mit keresek én itt? Még csak nem is médiát hallgattam az egyetemen. Nem tudtam, vajon újságírónak való vagyok-e. Kezdetben épp ezért egy dolog lebegett előttem: teljesíteni és bebizonyítani, hogy van helyem ezen a pályán. Ehhez nyilván kell egy kevés megszállottság, de leginkább elszántság, hogy akarj valamit.

Ez lett belőlem: a Bálint György Újságíró Akadémia újdonsült végzett hallgatója, aktív újságíró. Utóbbira kifejezetten büszkén gondolok. Bár még bukdácsolok, hibázom itt-ott – főként, ha egy tévés anyag megvágásáról van szó –, bízom benne, hogy hamarosan belejövök és jól csinálom majd.

Nagy szavak egy kezdő újságíró tollából

Azt tanultam, nem elég újságírónak lenni, jól is kell végezni a munkánkat. Úgy gondolom, ha erre a pályára lépek, egy dolgot sosem szabad elfelejtenem: felelősségem van. Felelősséget vállalok minden egyes tévés, írott vagy hangban elhangzott anyagért, ami a kezemből kikerül. Kis túlzással olyan ez, mintha a saját gyerekem lenne az a megírt/elmondott/leforgatott-megvágott téma.

Ma már mindenki megnyilvánulhat blogokon, YouTube-on, Facebookon és Instagramon. Hiszem, hogy ebben az információs zűrzavarban kell nekünk, fiatal újságíróknak megtalálni azt, ami érdekli az embereket, megtalálni azokat, akiknek írunk. Nem utolsó sorban pedig ebben a zajban kell annak lennünk, akik a józan észt képviselik és kérdeznek.

Ma már minden témát átsző a politika, így akkor sem feltétlenül tudjuk kikerülni, ha alapvetően kulturális témákkal foglalkoznánk szívesen. És ha már politika: azt is megtanultam, lehet magánemberként véleményem a dolgokról, amit egy pohár bor mellett fogalmazok meg, de újságíróként objektívnek kell maradnom.

Nagy szavak ezek egy kezdő újságíró tollából, nem igaz? Nincs azzal sem semmi baj, ha épp a YouTube, az Insta, egy blog vagy a Facebook a testhezálló terep, egy dolgot azonban ne felejtsünk el: legyünk hitelesnek és önazonosnak.

Mit adott még az akadémia? Barátokat és élményeket.

Mi, a rádiós-tévés osztály eltérő egyéniségekből álltunk össze. A végére mégis egész jól összekovácsolódtunk. Olyannyira jól, hogy a csoportos óráink után áprilistól szinte minden héten beültünk egy körúti étterembe. Sokszor megesett, hogy éjfél körül indultunk haza onnan.

Hálás vagyok, hogy az osztálytársaimat idővel a barátaimnak hívhattam. Köszönöm a hatalmas nevetéseket, a nevetéstől könnyes szemmel teremből kirohanós pillanatokat. Köszönöm, hogy bár mindannyian mások voltunk, mégis ennyire jó csapat lettünk! Nagyon remélem, hogy ha nem is minden héten, azért havonta egyszer-egyszer összeülünk beszélgetni.

Köszönet – az akadémián innen és túl

A bejegyzésem végére nem maradt más, mint köszönetet mondani az Újságíró Akadémiának. Simkó János igazgató úr és Csaba Beatrix nélkül most nem írnám ezeket a sorokat. Ők mindig készséggel segítettek bármilyen kérdésem, kérésem is volt. Köszönöm McAlister Editnek, hogy odajött hozzám, és úgy gondolta, együtt dolgozna velem. A MÚOSZ-nak, hogy létrehozta ezt az akadémiát.

Nem maradhatnak köszönet nélkül a tanáraim sem: a magam részéről Rónai Egon és Auth Magda, akik követendő példaként állnak előttem. Egy nap én is szeretnék olyan lenni, mint ők.

Köszönöm Péterek – Rózsa Péter és Somfai Péter – hogy megosztottátok az akadémia felhívását és a pályám legeslegelején egyengettétek az utamat. Örök hálám érte, hogy a szárnyaitok alá vettetek és tanácsokkal láttatok el!

A legnagyobb köszönet pedig az első „szakmai apámat”, Világi Gyulát illeti. Ő már gyerekkoromban látott bennem valamit, ami azt mondatta vele, hogy nekem újságírónak kell lennem egyszer. Jó úton járok, azt hiszem.

Mátrai Anna