Akár rá is szokhatnánk…

Meleg májusi hét vége, a pénteki hosszú tanítási nap után – minden körülmény lazítást követel. Viszont. Igen, itt a viszont, a tény, hogy mennyire kevés az az idő, ami a leendő újságírók rendelkezésére állt, hogy az írással mint mesterséggel ismerkedjenek a gyakorlatban.

Igen, ez a kulcsszó: gyakorlat! Egy megírandó feladat, annak megoldása, és rögtön a társak, vagyis a „médiafogyasztók” elé tárása…– mindez igencsak időigényes. Kapnak ugyan segítségül némi háttérismeretet, ami nem „elmélet” a szó klasszikus értelmében, hiszen se esztétikát, se poétikát, se stilisztikát, semmiféle ilyen tikákat nem lehet négy–hat órában elsajátítani, viszont ezen az újságíróképzésen építhetünk a fiatalok már meglévő sokféle tudására, amikor problémafelismerést, bizonyos (például nyelvi, stiláris) csapdahelyzetek elkerülését igyekszünk tanítani, amikor megoldási javaslatokat teszünk, megosztunk mesterségbeli fogásokat.

Tehát mégiscsak tanulni fogunk, PressPresso ide vagy oda, reménykedem, hogy a tanítványok éppen olyan lelkesen szeretnek szöveget alkotni, ahogy én azt elképzelem. Nem csalódom: ebben a két órában képesek vagyunk a semmiből, pusztán a nyelv csodálatos alkotóelemeivel (hozzáadva persze fantáziánkat, tapasztalatainkat, érzelmeinket, emlékeinket, pillanatnyi állapotunkat) felépíteni hősünket, aki talán ránk köszön majd egy blogbejegyzésben, egy tudósítás vagy egy riport egyik szereplőjeként.

Riadt szemű, a kifáradásig síró, elkeseredett gyerek elevenedik meg, s találkozunk egy ártatlan képű bácsikával a földszintről, aki sunyin besúgja a szomszédot. És jönnek mások is, magunk is meglepődünk, ki mindenkit idéznek elénk a szavak! Festünk velük, hús-vér emberek öltenek testet – kisebb csodák tanúi vagyunk. Teremtünk.

Lehet, hogy a presszókellékek, a kávé, a csipsz és a banános csoki tette? Akkor erre akár rá is szokhatnánk…